Versek / Poems

A halál szerelmese

(Weiner Sennyey Tibor fordítása)

 

Ó halál, csöndes Halál, tartsd meg a karjaidban jól,

Ha majd a hajnali csöndesség jő, csak akkor ébreszd fel,

Ha már senki sem szól.

 

Bágyadtan fekszik, mint virradatlan hallgatás.

Hosszan nézi valaki Más már, hogy szemében

Kihunyt a ragyogás.

 

Túl csöndes ő szeretőnek, de a Halál némán játszik

Mégis ajkán, láthatatlan ujjaival fürtösen csavarja fejére

Rögök fáradt álmait.

 

Csillagok közt isteni kincsek a sápadt kövek,

Az árny most mozdulni kezd és végtelenül

Bejárja a messzeséget.

 

Túl habos felhőin a mennyboltnak

A Halál elengedi, ki szép volt és nem adta át

Magát a borzalomnak.

 

 

Death’s love

 

Pale Death, still Death had taken him in his arms

When in the morning stillness he woke;

But neither spoke.

 

Faint lying, careless even, he was still:

With longing looked the Other in his eyes

Wherein a lulled surprise.

 

Too quiet for love, although Death’s silence played

About his limbs, Death’s curls dropped round his head

That drooped, half-wearied.

 

Amid the stars, God’s treasure of pale stones,

A shadow now moves endlessly along,

Travelling long and long

 

Over the foam-clouds of the heaving air

Death seeks the love of one he holds to dear,

Who, silent, will not care.

 

 

Magányosan halhatatlanul

(Szőcs Géza fordítása)

 

Bagolyfiók ha szólal, csak egyszer szól vagy kétszer,

Ha szél jár erre: ő is csak fekvőhelyre vágyik,

S ha öröm jő erre, rögvest halálra válik,

És azt se tudja senki, a remény merre fészkel.

 

Csupán a halál biztos, s ez épp az ő halála.

Változni semi nem fog, az idő körbe járkál.

Rázza a görcs a testet, amely a sírba hátrál.

És megszakad a légzés a kínnak végszavára.

 

Csak kihűlt porhüvely van. Az urna összetörve,

Halott az érzés benne. De miért is emlegetni.

Barát! A mai nappal már kezdelek temetni.

Tulajdon agyagodban nyugszo majd lent a földben.

 

Én nem fogok virago vinni sírodra néked,

Ott csak a fold a biztos: hogy fold van ott alant is.

Gyász tölti el az elmét s e hasztalan beszédet.

Mit mondhat el az emlék, ha hallgat még a lant is.

 

Ám ha a titkos könnyek végül is elapadnak:

Az ég majd felmagasztal s a csillagok imája,

Egy világ változott meg amerre jöttél-mentél,

És mások furcsa lába lépteid nyomát járja.

 

 

 

Alone immortal

 

Here olny once or twice the owlet calls,

Here the wind bloweth only for a space,

Joy cometh like a morning in this place,

But hope need never be, nor doubt at all.

 

Death only is quiet certain, and his death,

These silent sessions shall not change again,

Pledged by the last long spasm of pain

That shook his body, empty now of breath.

 

Cold sheath, Love’s broken urn! This then was all.

Now is your earth compounded into clay.

Friend! I begin to bury you this day:

Thoughts to you kindred crowd your funeral.

 

I shall not carry flowers to your grave,

Certain there is not more than earth beneath.

Your memory I shall not always save,

Nor of my sad thoughts make the useless wreath.

 

But when the flow of secret tears is spent,

Skies talk to me of you, stars say your praise,

A world is altered everywhere you went,

And men’s ways, in some strange part, are your ways.

 

Az utolsó töredék

(Weiner Sennyey Tibor fordítása)

 

Legmélyebb éj hull rank a hegyről, és kúszik le

Erre a távoli tájra, pedig barátaim és én

Is magunknak más ösvényt, más szeleket

Álmodunk, mint ez a mostani éjfél.

De minden homokszem helyt cserél egyszer,

És sűrű köd jő az új szelek helyett

A beborult, süket hangaföldeken,

Hol sivataggá supped a táj, és az ember

Lobbanó lidérc, ki nem sző már álmot sem,

Mert még beszélni is tétován mer.

A porban sok elhagyott út hever,

És kiszáradt tócsák ősöreg fák alatt.

Bárányfelhők rég tovatűntek,

De ez az átok-föld nem ébred meg soha.

Pogány varázstól aléltan álmodik,

Észre sem vszi, hogy erőmet elnyeli,

S én értetlenül nézek el önmagam felett;

De múlt idők jósága már csak emlékezet.

Pedig a csoda minden része adott öröktől,

A legapróbbtól a legnagyobbig egészen.

És a testek, mint a fű- itt és mindenütt-

A magas fű, úgy nőnek kövek közt végtelen.

Vagy ezer éve már: a szerelem mindig szerelem …

…………………………………………………………

 

 

The last fragment

 

Now deep midnight must cling to hills spurs

In that far country where my friend and I

Once walked on earth togther, and the firs

Will shake a little as the wind will die.

Each grain of sand must shift uneasily,

And hazy mists will come when no wind stirs

Over the heath. On such a night it seems

As though the country were a desert; men,

If any walk there, spirit-like; and dreams

Grow few, and spoken words uncanny then.

Forsaken roads there lie across the sand,

Pools curl beneath some over-knotty tree,

And culy clouds pass far above the land.

But that dim country woke no fantasy,

Conjured no judgement out of every mood.

I sufered there; so that I used to brood

Seeing with incomprehension something strange,

Till time and good remembrance worked a change.

The elements of Wonder lie beneath

The least or greatest object viewed but so.

Tall grasses socketed with haulm and sheath,

And bodies growing as the grasses grow;

Love that was love a thousand years ago …

…………………………………………………………

 

 

Töredékes látképek

(Gyukics Gábor fordítása)

 

I.VÍZ

Minden vörösfenyő zöld, a gesztenyék alig fehérek,

Durva fűvet és csomós körömvirágot látok

A vízben, de hogy megváltozott a csend!

-Egy világ kezdődik ott, ahol fa nő ki

fából.

 

Mily homályos Föld, mily Tűz hasonlítható

Tehozzád,- mily Lég, mily Árnyék formálódik

Könnyedén,

Élő Víz!- puhán megtelepedő,

A Gondolat büszke valóságával büszkélkedik.

 

II.FELHŐK

Ah, nagyon sebesen repülnek és változtatnak irányt;

Árnyékuk az egymást váltó völgyeket tarkítja;

És, amíg nincs felhő az égen

-Alakjuk képzeletszőtte laza szövet.

 

Most, buzgó vadűző kopóknak látszanak

-Áldozatuk eltűnik a nyitott reggelben;

Egy ideig, csupán a rések villannak;

És egy kicsiny tér pontnyit szól a kürt.

 

III. SZÉL

Lábujjhegyen föl és le, és körbe-körbe,

Mi buzdít könnyelműen, szél, szobáról szobára?

Hagyd el a nyikorgó falépcsőt; ki menj;

Határozottan mozogj a seprű körül,

 

És a fátyol harangban; vagy a réten

Keményítsd meg a ló sörényét;

És ne térj vissza, mint a pillanat gyorsasága,

Pusztítani szállj az oldalazó esőben!

 

 

Fragmentary views

 

I. Water

 

Larches all green, and chestnuts hardly white,

Rough grass and clumpy marigolds I see

Within the water; but how changed quite!

-A world begins, where tree doth grow from

tree.

 

What dusky Earths, what Fires at all compare

With thee,-what Air, what Shadows lightly

Wrough,

Thou living Water! – settled softly there,

Proud with the proud reality of Thought.

 

II. Clouds

Yea, very swiftly do they veer and fly;

Their shadow dapples the abundant vale;

And, in a while, no clouds are on the sky

-Their forms are fanciful, of texture frail.

 

And now like hounds in great pursuit they seem

-They prey will vanish in the open morn;

Only a little while the trappings gleam;

And for a little space doth sound the horn.

 

III. Wind

A-tiptoe up and down and all about,

What folly prompts you, wind, from room to room?

Leave now the creaking staircases; go out;

Make sturdy movement all across the broom,

 

And in the heather-bells; or on a mead

Stiffen the hairs upon a horse’s mane;

And unreturning as the moment’s speed,

Soar to destruction in the slanting rain!

 

 

 

Szonett

(Gömöri György fordítása)

 

Alattvalód vagyok, akit a kegyelem

Szeszélyeidhez feltétlen odaköt,

Már első csókomban kért a szerelem,

Hogy beteljesítsem és elérjem őt.

 

Ne vess meg engem: én nagyra török,

Rossz ügyért nem alázom meg magam,

A szerelem nem gyermeki öröm,

Hogy nevessen s tapsoljon oktalan.

 

Jer hát- s ha szerelmem mint a tenger,

Nem képes visszafogni önmagát,

Légy lágy szellőm, s hogy lehessek, engedd,

 

Megint erényed, s újra kezdeted,

Míg könnyeid és csókjaid legyen a forrás,

Amelyből egy ártatlan új világ ered.

 

 

Sonnet

 

I am that bondsman whom an earthly grace

Has to your whims unquestionably knit;

Love clamoured in my earliest embrance

That I should perfect and accomplish it.

Do not desipe me: for the task is great;

I am not humbled in a lowly cause:

Love is no child, in ignorance elate,

Nor aughs and claps its hands without cause

Come therefore; if my love be like the sea

And cannot its own ecstasy contain,

Be you my gentle wind and let me be

Your origin and virtue once again;

And ters and kisses be the fountain whence

Shall flow a new world’s perfect innocence.

 

 

1914

(Gömöri György fordítása)

 

Félelem nélkül ment, mivel mennie kellett, szinte vidáman,

Gyakorlaton izzadt, s dalolt, lovagolva a nagyhevű nyárban,

Vele voltak társai, mint ő, várva a harcra merészen,

S bús napokat vonszolt a világ a háború vad szekerével.

 

Szó nélkül hullt el, míg a csata dúlt, békére találva

A vad patadobogásban, mikor szívét golyó találta.

Talán erőtlenül feküdt, míg minden hallgatott,

Lassan elfolyt a vére, csak ennyitől let oly ifjan halott.

 

Oly sok holt hevert körötte, tán költő kellene

Vagy egy asszony-rokon, ki tudja, mi pusztult itt vele-

Az anyja kellene, vagy az a lány, akivel egyszerre lépett

A nyár ösvényein, akkor még örömmel, büszkeséggel,

 

Ki tudná: nem csak egy szám volt, a táblán cserélhető

[paraszt,

Nem csak véréből, a szép jövő időből egy cseppnyi sem

[maradt,

Elvesztek remélt napjai, egy ház, egy otthon is talán,

Mert ezrek rakhatnak fészket, csak ő marad otthontalan.

 

Mikor a réten tüzek gyúlnak és az égen csillagok,

S az ifjú hold barmokat hajt, s felhők legelnek hallgatag,

Mikor a pásztorok egymást hívják, kürtszavuk tiszta és

[hangos,

Ezerek hallják, csak az nem, ki egyedül értette e hangot.

 

Szegény teste már gyönge. A szíve megállt és csak álom

[minden

Vágya, reménye, bánata. Már nem él és lankadnak kincses

Évei, amelyek végső lehelletével messze szállnak,

Lágyan, ahogy az álom foszlik – nem volt erőszakos halála.

 

Napjaim, s a világ napjai unottan telnek, korunk beteg;

Munkára születnek, s bár nem kivánnak ölni, ölnek emberek.

Napfény és árnyék, homlokomra töviskoszorút fonjatok!

Nővéreim, százezer holtat külön-külön gyászoljatok!

 

 

 

1914

 

He went without fears, went gaily, since go he

must

And drilled and sweated and sang, and rode in the

heat and dust

Of the summer; his fellows were round him, as

eager as he,

While over the world the gloomy days of the

war dragged heavily.

 

 

He fell without a murmur in the noise of battle;

found rest

’Midst the roar of hooves on the grass, a bullet

struck through his breast.

Perhaps he drowsily lay; for him alone it was

still,

And the blood ran out of his body, it had taken so

little to kill

 

 

So many thousand lay round him, it would need

a poet, maybe,

Or a woman, or one of his kindred, to remember

that none were as he;

It would need the mother he followed, or the girl

he went beside

When he walked the paths of summer in the flush

of his gladness and pride,

 

 

To know that he was not a unit, a pawn whose

place can filled;

Not blood, but the beautiful years of his coming

life have been spilled,

The days that should have followed, a house and

a home, maybe,

For a thousand may love and marry and nest, but

so shall not he.

 

 

When the fires are alight in the meadow, the stars

in the sky,

And the young moon drives its cattle, the clouds

graze silently,

When the cowherds answer each other and their

horns sound loud and clear,

A thousand will hear them, but he, who alone

understood, will not hear.

 

 

His pale poor body is weak, his heart is still, and a

dream

His longing, his hope, his sadness. He dies, his

full years seem

Drooping palely around, they pass with his breath

Softly, as dreams have an end- it is not a violent

death.

 

 

My days and the world’s pass dully, our times are

ill;

For men with labour are born, and men, without

wishing it, kill.

Shadow and sunshine, twist a crown of thorns for

my head!

Mourn, O my sisters! Singly, for a hundred

thousand dead.

 

 

 

Karjaidba hullva, kedvesem

(Weiner Sennyey Tibor fordítása)

 

Ha meg kell halni magányos és bús férfiként,

Az én életem, mint nyitott könyv hever,

Melyben egymásra van vésve évre-év.

 

Egymásra karistolt véset ez…

(Nem tegnap óta, hanem rég ilyen!)

Kedvesem, szerelmesem, fogd, ha kell!

 

Jöjj: vidd! Vedd el úton járó életem!

Mert most háborúba kellett menni,

S az észak és a hó nyílt rám éhesen.

 

Két hónap se telt a télből és a mi kicsi

Bolygónk csillaga mentén ágyúdörejtől

És csatazajtól kezdett remegni.

 

Barátaim? Holtan váltak a fénytől,

Vagy csatába szállnak halálra szántan.

Rossz csörtébe zúgva: ez a férfi-erő!

 

Fiatal és erős és nagyon szerelmes voltam,

Mikor rád gondoltam, kinek szemében

Nappali fényben is csillagba hulltam.

 

Átkaroltál és elmerülve öledben

Arról álmodtam, hogy mekkora ármány,

Ha nem alhatok szemhéjad mezejében,

 

Hol tarkán nyílik a nárcisz és lila sáfrány,

Honnan a szél szárnyán szállva a hegyre

Ékszert az ég esőnek gyöngyéből szán.

 

Talán most is éppen felszállsz az égre,

Gyors felhőkből szoknyát csavarsz a Napra,

S szomorún megindul sok édes könnye

 

Vizet eresztve az izzó rojtokra.

-Íme egyedül állok meg e forró esőben,

S büszke nem lehetek semi másra,

 

Csak hogy meg tudok állani nélküled,

Mert- csekély a szó e gyorsuló világban-

Arra, hogy holtan fekszik a te tested.

 

Látom a sok szemcsét az órában,

Tudom, mint zár az üveg könnyre-könyt.

Zászlóként kibontom- nem hiába-

 

Világló szívemet. Bár most a vég jön,

De a mély majd pihen és üresen kong,

Mert magma adom annak, ki velem van fönn.

 

 

 

Into thy hands, o love…

When I must die, a lonely man and grey,

And all my life lies open like a book,

Year after year close-written, I shall say:

 

How long is it, since I one day forsook

(Not yesterday! Long years and years ago)

My dearest of dear costly loves, and took

 

The uncertain journey all men had to go!

It was the time when men went out to war

My way went north: I fought among the snow

 

Through sixty days of winter, while our star,

Our dreary little planet, rang again

With cries and wails and cannon. Now there are

 

No friends of mine who live; for some died then,

But some died afterwards. What matters it?

-That was a bad war, but a time for men.

 

Though I had loved then, I was young: thought fit

Never to think of her, whose eyes were day

And starry night to me: she used to sit

 

With her hands clasped sometimes in such a way,

For many nights I dreamt of what must lie

Asleep behind her eyelids: meadows, gay

 

With purple crocuses, or daffodils,

Where she would wander with the winds, that fly

And drive the pearly rain across the hills.

 

Or yet a road perhaps, and such a sky

With fast grey clouds that skirt across the sun,

That she unhappy there perhaps would cry

 

Beside the reeds, where gurgling waters run.

-Now I am all alone, and well I know

That all my days and al my deeds are done,

 

It little matters that it happened so,

That- empty words to an on-seeding world-

She too is dead now many years ago.

 

I see the grains, that long ago have pearled

Through time’s dim glass, and know them, tear by tear,

For vanity: but banner-like unfurled,

 

My love that was, is bright. My end is near.

Now all the rest is dust and emptiness.

I give myself to her- for she is here.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Advertisements